Letölthető kiadványaink

Anyanyelvű kultúra, nemzeti önazonosság, művészettel nevelés

Az Anyanyelvű kultúra ide kattintva letölthető.



Juhász Zoltán

Előszó

„Kitől tanult meg furulyázni?” Ezt a kérdést az összes furulyás pásztornak feltettem, akiknél csak megfordultam, és a válasz mindig ugyanaz volt:
„Magamtól”.

Ahhoz, hogy e kötet jelentőségét felismerjük, jó, ha előre bepillantunk a fenti válasz - „magamtól” - mögöttes tartalmába. A néphagyományban a zenetudás és az egész kultúra örökítésének első szakasza a gyerek hathétéves koráig tart. Ebben a korszakban a gyerek számtalan dolog mellett beszélt és zenei anyanyelvét is „magától”, utánzással szívja magába. Tímár Viktor gyimesi zenész pl. a teljes felnőttkori dallamtudásának több mit 60%-át eredezteti ebből a korszakból. Hat- hétéves koruktól kezdenek járni a gyerekek „segíteni” a felnőtt családtagjaikkal a mezőre, legelőre. A célirányos munka felelőssége ekkor jelenik meg az életükben, és a gyimesi kisfiúk ennek jelképeként kapták meg első furulyájukat. A dallamok ekkorra már ott voltak a fejükben, a hangszerjáték mintáját pedig éppen azoktól a felnőttektől lesték el, akiknek „segítése” közben a munkafolyamatokat is megtanulták – segítséggel bár, de szintén „maguktól”. Így a zenei tehetséggel megáldott kiskamasz egyik első saját teljesítménye éppen a felnőttekkel vetekedő színvonalú hangszerjáték lehetett. Szim András kömörői juhászt pl. ilyen korában kihívta egy felnőtt juhász „furulyaversenyre”. Győztest ugyan nem hirdettek, de a juhász akkor elismeréséül odaajándékozta saját furulyáját a kis Szim Adrásnak. Azt a furulyát pedig Szim András haláláig őrizte.

A népzene – és az egész népi műveltség – csodája az, hogy egyszerre ad örömöt a kisgyereknek, kihívást a kiskamasznak és egész életén át vigaszt a felnőttnek. Ezért adhat a gyereknek hiteles és egyben követhető mintát a ugyanabban a globális csomagolásban, és kizárólag fogyasztási cikként.
Alkalmazható-e a hagyományos örökítési mód olyan intézményekben, ahol tanárok tanítanak és tanulók tanulnak, tehát senki sem „magától” tanul? Jó néhány magyar közoktatási és művészeti iskola több évtizedes gyakorlata igazolja ma már, hogy a néphagyomány ezekben az intézményekben is „működésbe lép”, ha engedik. Az ehhez idomított tanrendek, szabályok a mai általános keretek között is kialakíthatók, ha az értő, és a hagyomány- nyal azonosulni hajlandó tanári kar, ill. az ezt vállaló családok összeállnak. A kötet szerzői éppen két ilyen iskola – a Gödi Búzaszem Iskola, és az Óbudai Népzenei Iskola – tanárai, igazgatói. Céljukat Karácsony Sándor alapvetéséhez igazítják: saját anyanyelvük, észjárásuk, hagyományuk talaján álló, hazájukat szerető nemzedékek nevelésére törekszenek. Módszerük a hagyományéhoz igazodik: mintát mutatnak, hogy a gyerek azt „magától” kövesse. A könyvben sorakozó tanulmányok megadják a módszer elvi megalapozását, bemutatják a gyakorlati alkalmazás módozatait, valamint a tudományosan mért eredményeket. Nem titkolt reményünk, hogy a felkínált módszer terjedéséhez is hozzájárul majd művük.

Ám kevés volna a további kiteljesedéshez a tiszta elméleti felismerés, ha nem volna hozzá egy olyan páratlanul alkalmas, magas színvonalú és sajátosságában egyetemes néphagyomány, mint éppen a magyar. Pl. olyan „felnőttes” balladákkal, keservesekkel, amiket a gyereklányok a csűr mögé bújva gyakorolnak, ahogy a szomszéd nénitől hallották.
Ám még elméletnek és kultúrának ez a szerencsés együttállása sem volna elég, ha mindenki okos felnőttnek születne, így nem volnának szivacseszű, kíváncsi gyerekek. Hogy ezt a gyerekek is tudják, azt példázza az alábbi párbeszéd egy nagyapa (e sorok szerzője) és 5, ill. 3 éves unokái (Márton és Ágoston) között:
– Nagyapa, hasogassunk fát!
– Hasogas-sunk???
– Hát te hasogass, mi meg tanulunk belőle.

Utoljára frissítve:szerda, 17 március 2021 11:33
Tovább a kategóriában: « Bársony Mihály daloskönyv

Log in